Urbanizáció Törökországban

Jelinek Csaba

Filmek:
Agorafóbia (Imre Azem, 2013, 53’)
Március 9., vasárnap – 15:30
Túlhajtás: Isztambul az új évezredben (Aslihan Unaldi, 2011, 75’)
Március 9., vasárnap – 17:30

„Megváltoztatják az egész világot. De az nem lehet, hogy az egész a gazdagoké legyen!” mondja egy idős török hölgy, akinek nemsokára kisajátítják a telkét és a házát, ahol az elmúlt ötven évben élt. A nyugat-törökországi Bursa külvárosában járunk, az interjú apropója pedig egy négy napos szakértői tanulmányút, amelynek során féltucatnyi urbanista a törökországi városfejlesztésekkel ismerkedik Ankarában, Bursában és Isztambulban. Imre Azem Agorafóbia című filmjében ezt a négy napot követhetjük végig, beleélve magunkat egy „közpolitikai turista” (policy tourist) szemszögébe, akinek néhány napi intenzív „terepbejárás” és számos „szakértői megbeszélés” során kell átlátnia komplex folyamatokat – jelen esetben a török városmegújítási gyakorlatokat –, illetve az ezeket befolyásoló társadalmi, gazdasági és politikai jelenségeket. Már önmagában egy ilyen tanulmányútnak, illetve az ezek során megszerezhető tudásnak, és ennek későbbi használhatóságának az elemzése is fontos feladat lenne.

Az Agorafóbia esetében azonban nem könnyű ezekre a meta-kérdésekre fókuszálni, hiszen maguk a megérteni kívánt urbanizációs folyamatok és közpolitikák is lebilincselően sokrétűek és izgalmasak. Első pillantásra hasonló modernizációs projekttel állunk szemben, mint ami a 20. század során átrajzolta mind a nyugat-európai, mind az államszocialista városok városképét: 15-20 emeletes toronyházak nőnek ki a korábbi egy szintes házak dominálta negyedekből, a kertvárosi hangulatot felváltja a jól ismert panel-esztétika. A tanulmányúton részt vevő, zömében holland szakértők sem tudják megállni, hogy a huszadik század eleji Hollandiához hasonlítsák a török városrehabilitációs projekteket. A film során azonban kiderül, hogy semmi sem az, aminek látszik: a ledózerolásra ítélt „szlömök” a terepbejárás során egyáltalán nem tűnnek élhetetlennek. A hivatalos dokumentumokban „szociális bérházprogramnak” nevezett akciók valójában öröklakásokat hoznak létre, és azokat súlyos eladósodás fejében a korábbi bérlőknek adják el. A „városregenerációként” emlegetett projektek valójában inkább drasztikus „buldózeres” beavatkozások. És annak ellenére, hogy a TOKI nevű állami szervezet által az elmúlt évtizedben országszerte megépített majdnem félmillió lakás volumene, illetve az erre fordított összeg nagyságrendje hasonlíthat a második világháború utáni nyugat-európai vagy kelet-európai bérlakás-építő beruházásokra, a kivitelezés módja, a beavatkozások szervezeti és politikai kerete jelentősen eltér az általunk ismertektől. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül az eltérő társadalmi kontextust, a demográfiai folyamatokat, a politikai szándékokat, és Törökország helyzetét a globális világgazdaságban.

Habár a filmből felsejlő problémák – a közterek eltűnése és a piaci logika összeütközése a szegényebb városlakók érdekeivel – globálisan ismert jelenségek, mégis fontos a helyi sajátosságok, és ezzel a helyi ellenállási lehetőségek feltérképezése. Érdemes tehát az Agorafóbiához „hozzánézni” Aslihan Unaldi Túlhajtás: Isztambul az új évezredben című filmjét is, amiben Isztambul kapcsán a bérlakásépítés mellett más városi problémák is megjelennek – a globális felmelegedés városi következményei, a városi (tömeg)közlekedés által felvetett kérdések –, illetve ahol ezek a problémák beágyazódnak egy történeti narratívába. A két film után már talán egy kicsit jobban rálátunk a Törökországban zajló városi robbanás hátterére, és ezáltal a médiából jól ismert – és amúgy pont egy városfejlesztési kérdés (a Gezi park átalakítása) kapcsán kirobbanó – Taksim téri tüntetésekből kinövő, országossá szélesedő ellenzéki mozgalom motivációira is.

Kategória: Uncategorized | A közvetlen link.